Harc a hétfejű sárkánnyal

Ez valami kungfu-trükk? Ezós hókuszpókusz? Sokan hiszik, hogy a rohanó világunkban, a milliónyi gond és felelősség közepette lehetetlen szellemi úton járni. Mit is kíván tőlünk az élet spirituális oldalának megtapasztalása? Elvonulás, önmegtartóztatás, anyagi javakról való lemondás? Egy frászt! Ahol most ülsz, pont a legmegfelelőbb hely, ahonnan megteheted a következő lépést. Csacsogó elméd örökös fejtegetései helyett mit szólnál egy kis bambuláshoz? Lélegezz néhányat és csodálkozz rá a körülötted zajló élet szépségeire. Fákra, zöld parkokra, kedves arcokra, mosolyogj és csak bambulj! Kezdem megérteni, miért mondják oly sokszor az angyalok, hogy semmi nem az, ami... Mert végtelenül többet jelent a fény, mint aminek tudatában vagyunk. Szívem szerint elkezdeném mesélni azt a valóságot, melyet azóta tapasztalok, hogy egy különös éjszakai utazást tettem. Utazásról beszélek pedig végig egy ágyon feküdt a testem, én viszont máshol jártam. Biztonságban, szeretetben. Évekig csodaként őrizgettem magamban azt a mélységes szeretetteli áradást, azt a csendet-rendet, ami hét pokoli kaotikus év után beköszöntött. Úgy két évvel később kezdtem kissé érteni, hogy ott és akkor egy ezredmásodpercnyi földi idő alatt kiégett belőlem minden szenvedés és félelem. Ezzel a belső nyugalommal és jelenléttel megtanultam együtt élni, teszem a dolgom. Olyan mondatokat sorakoztatok egymás mellé, amivel remélem, neked időt spórolok. Nincs szükség hét év szenvedésre, hogy feltérképezd, mitől félsz, mi okoz szenvedést?! Mindaddig a jelenedet a múlt szemüvegén keresztül látod, ha úgy tetszik, fátylak választanak el valódi önmagadtól. Népmesei módon meg kell küzdeni a hétfejű sárkánnyal.

Pszichoszkander

Puha kötésű csíkos füzetbe kezdtem írni a gyakorta visszatérő monológokat a fejemből. Hamarosan láttam, miféle "szögek" köré csoportosultak a mondataim. Szüntelen írtam-figyeltem, mi dühít fel, olyankor milyen szavakat használatok, miért nem veszek bántónak egy helyzetet és mi zaklat fel annyira, hogy remegek az idegtől. Esküszöm, a füzetkéim überelték kedvenc Nádas Péter-írásgyűjteményemet, az Emlékiratok könyvét. Humorosnak és rendkívül kreatívnak éreztem magam, miközben visszaolvastam a jegyzeteimet. Biztos van erre az elmeállapotra pszichiátriai magyarázat, de két hónap múltán eljutottam oda: feketén-fehéren látszott, hogy bizonyos rögeszmés gondolatok uralnak engem. Valahol ott vagyok, de megszállt valami, amitől egy tehetetlen alkalmatlanság lettem. Elkezdtem megkérdezni, miért is gondolom én szerethetetlennek magam? Mit hittem el, mikor és kinek? Ilyen vagyok, meg amolyan... Ezt állította apám, nagyanyám meg a tanító néni. Hosszan soroltam nyomorúságaim okát, melyekről kiderült: elhittem mások dumáját és valami alkalmatlan torzszülöttként tekintettem magamra. Pedig mi közöm nekem ahhoz, hogy apám fiút akart? Vagyok, aki vagyok... Ehelyett mennyi időt és szenvedést okozott az a tudat, hogy mire is vagyok selejtes létem miatt alkalmas? Oroszlán szülött lévén jól felturbóztam ezt a tempót, belelovaltam magam, aztán éreztem, amint ez az egész elveszti a hatalmát fölöttem. Jól kiszívta minden erőmet ez a szkander, majd lendületet adott annak tudata, hogy megválaszthatom, miként tekintek magamra. A tükörben észleltem, valamiféle öröm csillogott a szememben. Abban véltem felfedezni a titkot, hogy megláttam, mennyi haszontalan ítéletet, meg hiedelmet tároltam a fejemben és mennyivel nyugisabb az élet ezek nélkül. Leszoktam a kényszeres gondolkodásról, ami azt eredményezte, hogy beleestem egyfajta időrésbe, ahol béke és nyugalom öntött el. Nem agyaltam a múlton, sem nem aggódtam a jövőn. Afféle vigyor ült ki az arcomra, mint az Ikrek című filmben az első orgazmus után Schwarzeneggernek. Az egóm persze folyton dobta a labdát, de passzoltam. Szemlélődő üzemmódra váltottam. Nem fűztem kommentárt semmihez. Gondolat nélkül is izgalmas megfigyeléseket tettem. Az elmém és a testem kölcsönhatása keltett érzelmek mindig sokkal jobban kiborítottak. Elkezdtem hát figyelni, mit érzek, mire reagálok? Jó hosszan soroltam, miért vagyok én szerencsétlen. Pápaszem, magasság, vékony száj... Attól, hogy vágytam ilyen vagy amolyan lenni, megint szenvedtem. Pár véletlen találkozás, elismerő megnyilatkozás után mégis legyártottam, hogy: ez van, erre kell gombot varrni! Nem a szememtől vagy lábméretemtől vagyok, aki vagyok. A címkézés, a feliratok ragasztgatása csak további fájdalomforrásokat generál. Elvárásoktól mentesen arra koncentrálni, amit éppen csinálok, annak adni minden figyelmemet, akivel vagyok, a jelenben lenni és nem folyton a múltba ugrani vagy a jövőről találgatni azt jelentette, hogy éltem a jelen adta lehetőségekkel. A belső figyelemmel tehát átalakulás veszi kezdetét. A most hatalmáról, az elme felszabadításáról Echardt Tolle könyveiből kaphattok mélyreható tanítást.

Ez a jelen lehetősége, keresni a fejlődés következő lépcsőfokát. Itt és most.

Kollár Zsuzsi

Ajánlott irodalom:
Eckhardt Tolle: Megszólal a csend (Agykontroll Kft., 2003)
Eckhardt Tolle: A most hatalma (Agykontroll Kft., 2004)
Eckhardt Tolle: Új Föld (Agykontroll Kft., 2006)

(Ha kérdeznél, de nem akarod nyilvánosan kitárgyalni, írj bátran: kollar.zsuzsi@gmail.com)