Egészen biztos, hogy a héten már nem utazhatott úgy a metrón egyetlen olvasónk sem, hogy ne találkozott volna Leventével. A "Barbibébi" reklámplakátjain ugyanis - ahogyan azt a Népszava kritikusa írta - ő is ott "feszít". Amióta forr a levegő a regénnyel kapcsolatban, a szerző sehol sem szólalt meg. Érthető hát, ha a StoryOnline az első, ahol őszintén beszél.

Nem volt könnyű rávenni erre az interjúra. Azt hinném, egy fiatal szerző mindent megtesz azért, hogy szerepeljen.
- Egyrészt én is ennél a site-nél dolgozom, s nem akartam, hogy kilógjon a lóláb. Mert milyen már, hogy annál az oldalnál, ahol kizárólag sztárokról írunk, most rólam jelenik meg cikk. Másrészt kicsit furcsa is ez az "akasztják a hóhért" szindróma.

Lassan azonban magad is "híressé" válsz, hiszen az elmúlt napokban több szó esett rólad különböző médiumokban, mint bármelyik sztárról.
- Ez engem is meglepett. Nem gondoltam volna, hogy a könyv ilyen hamar kiveri majd a biztosítékot a kritikusoknál. Ráadásul meggyőződésem, hogy azok, akik kritikát írtak róla, el sem olvasták a kötetet. Valószínűleg csak a reklámplakátokkal találkoztak. Ebben az esetben azonban nem értem, miért nem az ARC kiállításra mennek, és arról írnak. De azt is el tudom képzelni, hogy a cím alapján - ami valljuk be, elég polgár-pukkasztó - ítélkeztek. Ebben az országban eleve halványan fog a kritikusok tolla. Inkább amolyan "háttérzajok" vannak kritikaként felcímkézve. Nagyon nem jó az, ha kizárólag a borító alapján alkotnak véleményt. Egy körömcipő és egy tornacipő láttán, amelyben megjegyzem, szintén van egy csavar, arra vonatkozólag, hogy mit csinálnak manapság a gyerekek egymással... De nem hinném, hogy ízléstelen. Teszem hozzá, én örülnék a legjobban, ha a kritika műfajba életet lehelnének, és népszerűvé tennék. A kritikusok egykoron ösztönző erővel bírtak.




A Barbibébi botránykönyv?
- A mondanivalója botrányos. A könyv elején külön kiemeltem, hogy ez nem egy lányregény, ez maga az élet. Márpedig a fiatalok egy része - sajnos számottevő része - úgy él, ahogyan Barbibébi történetein keresztül megírom. Botrányosan... Ezzel lehet vitatkozni. Lehet rajta háborogni. Csóválhatjuk összeszorított szemmel a fejünket, ezek tények maradnak.


"Az én iskolatársaim is a vécében szexeltek"


Te is így éltél?
- Egy kicsit. De az én koromban még nem volt ennyire eldurvulva a tinivilág. "Ügyek" nyilvánvalóan akkor is voltak. Előfordult például, hogy az iskolatársaim a sulivécében estek egymásnak, és amikor kijött a lány, véres volt a ruhája. Ő azt mondta, hogy menstruált, de valószínűleg épp akkor veszítette el a szüzességét - bár a történet szempontjából ez a részlet nem mérvadó... Nos, ennél ma már sokkal durvább dolgok is megtörténnek - ha nem az iskolai falai között, akkor hétvégén a szórakozóhelyeken. Eddig mondjuk tíz éves időintervallumokban beszéltünk generációs váltásról, ezt most már évente tehetnénk. Ennyire felgyorsult a világ. Ez még számomra is megdöbbentő és rémisztő.

Nyilván a könyvvel kapcsolatban a szülők háborognak leginkább.
Ezt sem jelenteném ki így kerek-perec. Nem lehet általánosítani, és folyamatosan érnek újabb meglepetések. A szülők nagy részének a könyv betekintést engedek abba a világba, amelyben a gyerekük él. Hiszen, amint mondtam, manapság egy teljesen más életet élő generációról beszélünk. Olyanról, amelyet én is gyakran elkerekedett szemekkel nézek. Arról nem is beszélve, hogy a Barbibébi típusú lányok szülei nem is igazán figyelnek a gyerekeikre. Barbi anyja például egy megkeseredett táncosnő, akinek sokkal fontosabbak a saját dolgai - például a fiatal szeretői -, mint a gyereke. Siratja a fiatalságát. Ez az igazi probléma ennél a szülőtípusnál, hogy még önmagukat is keresik. A válásoknak aztán a gyerekek isszák meg a levét.
Egy kritizáló azt írta a könyvemről, hogy nincs benne olyan felnőtt példa, ami pozitív képet festene a gyerekeknek. Azt gondolom, ma már összeteheti a két kezét az a gyerek, akinek egyáltalán vannak felnőtt idolok az életében. Sajnos nem ez az általános. A könyv maga igyekszik pozitív minta lenni.

Neked volt szülői minta?
- Anyapélda volt, apapélda később, a nevelőapám feltűnésével lett. Édesanyám lelkiismeretesen foglalkozott velem. Mi megbeszéltünk minden fontos dolgot, ami velem történt. Egyszerűen kínos lett volna hazudozni, terelni és becsapni. Sok családban azonban már egyáltalán nem is beszélgetnek. Vagy azért, mert a gyerek zárkózik el, és a szülő nem akarja erőltetni, vagy a szülőknek nincs energiája, ideje, esetleg türelme. Aztán ezekből a gyerekekből lesznek az érzelmi roncsok, akik mindenben a szeretetet, a törődést keresik. Az egyik karakterem édesapja például elvált színész, aki folyton bulizik, iszik és egyedül hagyja a lányát, aki bárhogy próbálkozik, semmivel sem tudja pótolni a szülői foglalkozást. Egy másik szereplő apja képmutató politikus, akinek az olvasó előtt zajlik a szexbotránya - vajon mit érez egy fiatal, ha akkorát botlik az a szülő, aki a tökéletességet személyesítette meg előtte?

Ez egy sztáros könyv?
- Egy frászt. Barbibébi nem sztár, hanem celeb. Egy magánceleb. Hallottad már ezt a kifejezést?

Nem, még sosem.
- Mindenki lehet celeb a saját életében. Gondolj csak bele, hányszor hallottad már egy buliban azt, hogy valaki a társaság középpontja. Na, ő is celeb a saját világában. És az a lány is, akinek a legtöbben keresik a kegyeit egy buliban, mert olyan mini ruhácskában jelent meg, hogy csaknem a bugyija is kivillan. Barbibébi ez a típus. Sajnálom, hogy le kell lőnöm a poént, de aki elolvassa ezt a könyvet, az rájön, hogy én ezt az életstílust egyáltalán nem támogatom. Nem jó, hogy minden fiatal lány sztárrá akar válni, és azonnal fejest ugranak például a szépségversenyek világába. Csak azért, hogy szerepeljenek.


"Üres dolognak tartottam a modellkedést"


Mondod ezt annak ellenére, hogy magad is modellkedtél.
- De azt elfelejted, hogy én nem voltam ilyen törtető. Nekem nem voltak botrányaim, és én nem "celebkedtem". Ezek a lányok csak azért akarnak szerepelni, hogy felismerjék őket bulihelyeken, legyen VIP belépőjük, és rajongjanak értük. Engem soha nem motivált, hogy értem rajongjanak. Sőt, az is nagyon nehezen tudom kezelni, ha megdicsérnek. Akármit csináltam eddig az életemben, mindig az a cél lebegett előttem, hogy az adott dologgal valami pluszt adjak az embereknek. Később pont azért hagytam abba a modellkedést, mert már üres magmutogatásnak tartottam az egészet. Persze bizonyos szemüvegen keresztül testművészetnek is mondhatjuk, de én nem találtam meg benne önmagamat. Arról nem is beszélve, hogy a mai napig iszom a modellmúlt levét. Beskatulyázzák az embert.

Azt írják a könyved ajánlójában, hogy a történet arcpirítóan szókimondó, merész és megindító. Eleve úgy kezdtél hozzá a sztorihoz, hogy ez egy bevállalós, szabadszájú könyv lesz?
- Nem, eleinte a "picsakirálynő" kifejezés volt a legcsúnyább szó az egész írásban. És oda is tettem három kérdőjelet a kéziratba, mert nem voltam benne biztos, hogy benne maradjon-e. Aztán, egyeztettünk a kiadóval, illetve a szerkesztőmmel, és úgy gondoltuk, mivel a fiatalok kultúrájába beleépült a káromkodás, sőt, gyakorlatilag szerves részét képezi, abszolút van létjogosultsága a történetben. Most már van benne egy kis káromkodás is - de persze csak ott, ahol nem lóg ki a lóláb. Pusztán azért nem káromkodunk, hogy eggyel több férfi nemi szerv röpüljön ki a lányok száján.

Azért, mert van benne egy kis káromkodás, már eleve botránykönyv?
- Nem feltétlenül, de a témája alapján mindenképpen az. Talán pont ez korbácsolja fel a hangulatot, hogy a Barbibébi tulajdonképpen egy szórakoztató irodalmi termék. A szórakoztató- és a szépirodalom pedig rendre egymásnak feszül. Picit olyan ez, mint a kereskedelmi és a közszolgálati tévék közötti ellentét. Sohasem lesz igazság - van, aki ezt szereti, van aki azt. És ez így is van jól. Én például mindenkire rászólok, aki engem íróként aposztrofál. Nem, én nem vagyok író. Még nem, és talán sohasem fogok elérni arra a szintre. Könyvszerző vagyok, aki szórakoztat, néha megrendít, és talán elgondolkoztat.



Valóban így élnek a mai fiatalok, ahogyan Barbibébi és társai?
- Elmesélek egy történetet. Loósz Vera, a könyv szerkesztője - ez óriási büszkeség számomra, hiszen olyan műveket fordított, és szerkesztett, hogy azok már önmagukban tiszteletparancsolók - a könyv elkészülte után írt egy ajánlást a szülőknek. Azt írta benne, hogy amikor először kezdte olvasni a történetet, néhány oldal után csaknem letette, mert neki ez túl "durva" volt. Aztán valahogy mégis benne ragadt, mert megfogta valami. Mégpedig az a világ, amit nagyon sok szülő nem ismer, hiszen a gyerek nem őszinte vele. Ha egy szülő elolvassa ezt a könyvet, valamennyire cinkostársává tud válni a gyerekének. Ám senki ne gondolja, hogy ez egy beleélős, meseszerű lányregény. Ennél a könyvnél kukucskálhat az olvasó.

Lakatos Levente melyik karaktere a könyvnek?
- Egyik sem igazán, és mégis mindegyik. Az összes szereplő karakterében valamennyire én is benne vagyok. Vannak olyan jelenetek, amelyek abszolút saját élmények alapján íródtak. Például az egyik szakítós rész. De most már bevallhatom, Barbibébibe szerelmes vagyok. Ő egy olyan lány, akibe minden pasi szerelmes lesz.

Két napig magam is metróval közlekedtem a héten, és nem tudtam úgy felszállni egy kocsira, hogy ne lássam a fényképedet.
- Ennek ellenére nem fotóztad le? (nevet) Na, nem mintha hiányozna, de előfordul, hogy napi 6-7 MMS is érkezik a telefonomra az ismerőseimtől. Aki látja, lefotózza, és már küldi is. Tök jó érzés. Az egyik barátom mesélte, hogy a plakát előtt beszélgettek a Deák és a Kossuth tér között, amikor megszólalt egy mellettük utazó néni. Azt mondta: csak azt nem érti, ez a Levente miért dorombol...


"Egész életünkben a szerelmet és a halált hajszoljuk"


Mi ez a szemüveges kép? Életemben nem láttalak még szemüvegben.
- András, ez trendi! (nevet) Egyébként szemüveges vagyok, de csak írásnál használom. Nyilván nem ilyen a hétköznapi szemüvegem - pedig a jó arcok ilyet viselnek. Lásd Woody Allent.

Mi a folytatás?
- Napokon belül elindul egy blogom itt a StoryOnline-on, az lesz a címe, hogy Love Club. Olyan lesz ez kicsit, mint egy anonim alkoholisták klubja. Csak itt a szerelemfüggők, a "loveaholic"-ok klubja kel életre. Akiket elhagynak, megaláznak, vagy akik szexuálisan nem tudnak teljesíteni. Minden héten lesz egy kitalált karakterem, akinek megírom a problémáját. A hozzászólók pedig, ha szeretnék, szintén elmesélhetik a saját szerelmi problémájukat, illetve segíthetnek a karakternek - tulajdonképpen azoknak, akik a karakterhez hasonló problémás helyzetekbe kerülnek. Úgy gondolom, az ember egyébként is két dolgot hajszol az életében, a halát meg a szerelmet. Ebből pedig sajnos csak az egyik garantált.

Te mióta hajszolod az utóbbit?
- Jó ideje... Ez az a szükséges rossz, ami kell is meg nem is. Vagyis, ha nincs, akkor az a baj, ha van, akkor meg az.

Vagyis éppen hajszolod?
- Egyelőre csak plátói dologról tudok beszámolni. Tetszik valaki, szeretném is őt, de valamiért nem teljesül be a kapcsolatunk, inkább csak plátói a "szerelem". De manapság talán maga a szerelem vált plátóivá.

Miért nem teljesül be?
- Nem tudom megfejteni az okot. Sokszor van olyan, hogy írok egy SMS-t és nem reagál, napokig eltűnik a közelemből. Szépíthetjük a dolgot még, körbe is írhatjuk akár ötször, de nincs erre jobb szó, mint a szexuális játszótársai lettünk egymásnak. Valamiért nem tud komolyabbá válni, és erre ő sem ad választ. Ilyen a fiatalok világa. Ez is benne van a Barbibébiben.






szöveg: Sándor András