Mi pedig ez alkalomból - tisztelgésül - a StoryOnline korábbi bloggere, Baló Júlia: Púder, kis lélekerősítővel a mindennapokhoz című könyvéből elevenítjük fel a kivételes tehetség alakját:

Az utóbbi években két férfi váratlan, hirtelen távozásával jelentős űr keletkezett. Az a közös bennük, hogy mindketten nagy tehetségű művészként, lényükben elegáns, nagyvonalú, sármos, vonzó, lovagias úriemberként élnek az emlékezetben. És egyikük sem fogadta el a pénz úthenger jellegű uralmát mindenek felett.
Nélkülük szegényebb lett volna az én életem is.
Amikor eszembe jutnak - gyakran -, mindig jó érzés tölt el...
Bubik István tehetsége, lovagiassága szívhez szólt.
István, néha: Pista.
Olyan ritka manapság, hogy férfit látunk a színpadon. Nos, ő minden ízében férfiként jelent meg a színen, s a mindennapi életben egyaránt.
Hitt az adott szóban.
Sokszor úgy éreztem; időeltolódásban élte meg színész és úriember mivoltát - lelkében valahol az ezernyolcszázas évek végén járva minduntalan. Szívesen járt kis városokba, falvakba, s tartott verses önálló estet akár pajtában is. Ha nem tudtak pénzt fizetni a szegényebb településen, s helyette tojást ajánlottak fel - ő elfogadta azt is, vagy pedig szerepelt ingyen. Viszont kínálhattak neki bármilyen összeget - nem szerepelt olyan televízió-műsorban, amelynek szellemiségét elutasította.
Sokkal nagyobb kaliberű színészként hódított, mint azt a színházi és filmrendezők gondolták. És nemcsak emlékezetes főszerepeiben, de a kisebbekben is. Például a Redl ezredes színpadi változatában, amikor orosz elhárító tisztként beviharzott a színre: néhány perc alatt új dimenziót nyitott meg... Nem alakítást látott a publikum, hanem magát a tisztet.
A világ bármelyik színházában tárt karokkal fogadnának ilyen művészt. A filmet nem is említem. Amikor látta, hogy a Púder vagy a Piknik című tv-műsorunkhoz - amelynek többször volt remekül szereplő vendége - igen kevés pénzt kaptunk, mindig közölte: őrá akkor is számíthatok, ha egy fillér sincs.
Pedig ő sem élt jómódban.
Állandóan viccelt, megtréfált.
Megszólalt a telefon:
- Háló? Júlijá?
- Tessék.
-  Júlijá? Én a Story magazin újságírónője vágyok. Léhét tálálkozní?
El is morfondíroztam, hogy nahát, már orosz vagy ukrán munkatársai is vannak a lapnak?
- Miről lenne szó?
- Riport. Riport.
- Hát? végül is?
- És? lehetne fürdőruhában?
- Tessék?!
- Vagy anélkül? Hi-hi-hi-hi!
Itt már ő sem bírta tovább, elnevette magát. Én pedig a fürdőruháig elhittem!
Aztán hosszan csak nevetni tudtunk. Ez volt az utolsó beszélgetésünk.
Két hét múlva a baleset...
"A dolgok nem fejeződnek be csak azért, mert megszűnnek történni"