Valószínűleg a lehető legrosszabb időpontokban sikerült elkapnom Rózsit, mert valahányszor felvette a telefont, mindig kért legalább egy-, vagy másfél hét türelmi időt ehhez az interjúhoz. Hol a lemezkészítés, hol a próbafolyamatok, hol pedig külföldi utak jöttek közbe. Aztán másfél hónapnyi egyeztetés után olyan dolog történt, ami ritka ebben a szakmában: ő maga jelentkezett, hogy most már ráér. Kicsit furcsálltam ugyan, hogy Budapest egyik legforgalmasabb utcájába invitál, de fogtam a tíz évvel ezelőtt megjelent, róla írt könyvet, s elindultam az étterembe, ahol várt rám. 

- Neked megvan ez a könyv? (kérdi csodálkozó tekintettel, amikor meglátja kezemben a kötetet)

- Persze.

-  És miért hoztad magaddal?

- Mert találtam benne egy történetet, amire rá szeretnék majd kérdezni, de nem biztos, hogy emlékezni fogsz rá, ezért gondoltam, szó szerint idézlek majd...

- Igazad van, tényleg sok dologra nem emlékszem már. A könyvről jutott eszembe: az elmúlt években sokan megkerestek, hogy írnának rólam egy új könyvet. De olyan igazi vastag, mély összegzést az életemről. Mert ebben az előzőben, ami az ötvenedik születésnapom kapcsán jelent meg, javarészt mások beszélnek rólam. Ám visszautasítottam minden ajánlatot, mert úgy érzem, még nem vagyok készen erre.

- Hogyhogy nem állsz még készen?

- Először is, egy élő ember vagyok, aki ma is aktívan dolgozik, tehát nem egy befejezett életútról van szó. Másrészt valóban sok sztorira nem emlékszem már. Velem csak történnek a dolgok, de nem jegyzem meg. Nálam ez nem úgy megy, mint másnál, hogy felteszik a kérdést, "na, mesélj valamit", s akkor beindulok. Azt sem tudom például, hány dalt írtam eddig összesen, vagy hány lemezem jelent meg.

- Ezek szerint nem tárolod otthon a vitrinben minden egyes kiadványodat, mint mások.

- Egyáltalán nem! Nagyon sok általam készített lemezből nincs is példányom. Persze, amikor megjelenik egy-egy album, vannak nálam korongok, de azt vagy elviszik az ismerősök a megkérdezésem nélkül, vagy pedig én adom oda nekik. Nekem pedig soha nem marad. Azért viszont nem megyek el a boltba, hogy meglegyen. Meg minek is? Úgysem hallgatom a saját lemezeimet. Sok olyan embert ismerek, akik hatalmas Demjén-gyűjteménnyel rendelkeznek. Amikor felveszünk a koncert-repertoárba egy-egy régi dalt, s bele kell hallgatnom, kölcsön kérem tőlük. Visszatérve a könyv-ügyre: biztos, hogy rólam egy jó ideig nem fog még ilyen kötet születni. Pláne úgy, hogy manapság mindenki, aki bekerül a tévébe, azonnal megírja az ő kis élettörténetét. Ennél viszont már az is jobb, ha megveszem a bulvárlapokat, és elolvasom a nem létező történeteket.

"Borzasztó dolog lehet celebnek lenni"

- Gyakran megveszed ezeket a lapokat?

- Elég gyakran. Majdhogynem naponta. És ezt kizárólag az adrenalinszintem növeléséért teszem. Ezek az újságok tükröt tartanak elém a világról. Hogy mennyire torz és machinált lett minden, pláne a szórakoztatóipar. Itt van például Benkő Dani, akit nagyon fiatal korom óta ismerek, régen jóbarátok voltunk. Mostanában viszont nagyon el van foglalva a nemi életével. Hosszú hetek óta, akármelyik újságot lapozom fel, vagy róla, vagy valamelyik csajáról olvasok. Például ilyeneket, hogy "Benkő egyik csajának meghalt a férje, s most Daninál vigasztalódik." Ez tényleg egy hír? Vagy ott a színészházaspár esete, amikor hónapokig semmi másról nem lehetett olvasni, csak róluk. Nem tudom, hogy ezek az emberek pénzért mennek bele, hogy írjanak róluk, vagy csak tetszik nekik, hogy a vízcsapból is ők folynak. Borzasztó dolog lehet ám celebnek lenni.

- Az internetet használod?

- Csak praktikus dolgokra, például, ha valamilyen információra van szükségem. A feleségem a nagy internetfüggő. Ő minden dolgát azon intézi. Ha nekem kell valami, megkérem, hogy nézzen utána. Régebben egyébként az újságokat is olvastam internetes változatban, de valahogy most nincs hozzá türelmem. A fórumokat, s a beírásokat egyáltalán nem nézem. Nem érdekel, hogy mit írnak, mert az biztos, hogy ha valami jót csinálsz, és annak sikere van, arról senki sem ír. De ez nem csak az internetezőkre vonatkozik, hanem az újságírókra, és a lapokra. Hosszú ideje már a tizenvalahányadik sportcsarnoki koncertet adom decemberben, hatalmas sikerrel, és arról egyetlen rohadt szó nincs a tudósításokban. De ugyanez a helyzet a lemezekkel is. A megjelenésekhez kapcsolódó sajtótájékoztatóra aki él és mozog, eljön. Van olyan, aki még a táskájába is beleteszi a kaját az ingyen lemezzel együtt, majd semmit nem ír az eseményről. Egy-két kivételtől eltekintve persze.

- Pont ezen gondolkodtam idefelé, hogy Te, aki rengeteg korszakot átéltél, megéltél...

- ...és túl is éltem! (nevet)

- Arról nem is beszélve... Szóval egy ilyen ember hogyan képes alkalmazkodni ezekhez a helyzetekhez? Hiszen te még abban a korszakban lettél valaki, amikor óriási esemény lehetett egy lemezmegjelenés, és vezető hír volt, ha kiléptél egy zenekarból. Manapság pedig már a rádiók is csak elvétve játszanak le új dalokat.

- Kénytelen vagyok alkalmazkodni. Most egyébként ugyanazt érzem, mint annak idején, amikor elkezdtem zenélni. Akkor is csak szájon át terjedt a muzsika, hiszen a pályánk elején, az underground világban még nem lehetett lemezünk. A zene most is ugyanúgy eljut az emberekhez, csak nem a gyári lemezeken, hanem a hamisításokon keresztül. Sokan mondják, miért nem csináljuk azt, mint Amerikában, ahol már működik a fizetős-letöltési rendszer. Nos, egyrészt nem vagyunk Amerikában, másrészt odaát kifizetik azt az egy-két dollárt, amibe ez kerül. Itthon nem fizetik ki. Mint kiadó, magam is beléptem az itthoni internetes zeneáruházakba, de egy fillért sem kerestem velük. Ám ez csak az egyik része a mostani helyzetnek. Ott van még a hihetetlen elburjánzása annak a jelenségnek, hogy -a sok tehetségkutató hatására -  mindenki zenész, vagy sztár akar lenni. És nem csak az a baj, hogy ilyen hamar nem válhat belőlük profi, hanem mindez az ő életüket is eldeformálja, hiszen kevesen húzzák két évnél tovább ebben a szakmában. Rengetegen vannak olyanok is, akik nem tehetségkutatón lettek ismertek, de zenével foglalkoznak. És egyáltalán nincs semmiféle szelektálás. Ha valahol nagy ritkán látok egy slágerlistát, hatvanezer vadidegen nevet fedezek fel, amelyeket ráadásul meg sem tudok jegyezni. Úgy vettem észre, hogy manapság a külcsín fontosabb, mint a zene, vagy a szöveg. Manapság a zenék többsége egyébként is a beat kezdeti próbálkozásaiba tér vissza, csak úgy vannak megcsinálva a dalok, hogy a fülük-farkuk kilóg. Az pedig már lényegtelen, milyen a szöveg. Úgynevezett alibi-szövegek vannak, hogy mégis lehessen valamit énekelni. Márpedig egy dal szövegének igenis súgniuk kell valamit azoknak az embereknek is, akik nem vesznek könyveket, vagy csak eddig látják a világot.

 "Felelősséggel tartozom a zenészeimért"

- Milyen volt az idei éved? Érezted a válságot?

- Hál' Istennek nem éreztem, mert ennél többet egyébként sem tudtam volna dolgozni. Sem időben, sem fizikailag nem fért volna bele több koncert. Ráadásul már a jövő őszre is le vannak kötve fellépések.

- Nem akarok a zsebedben turkálni, de megengedhetnéd magadnak, hogy már ne dolgozz?

- Semmiképp, s nem csak a pénzből kifolyólag. Egyrészt annyi tartalékom nincs, hogy ne dolgozzak többé. Különben is, ha az ember megszokott egy színvonalat, nem tudja és nem is akarja lejjebb adni. Panaszkodni azonban nem akarok, hiszen nagyon tisztességesen élek, igaz tisztességes munkáért. Abbahagyni, éveket kihagyni ebben az országban nem lehet. Amerikában megengedhetik maguknak a zenészek, hogy háromévente csináljanak lemezt, vagy turnét. Itt nem. Ráadásul a zenészeimért is felelősséggel tartozom, hiszen ha leállok, az ő egzisztenciájukat is veszélyeztetem.

- Apropó zenészek. Amikor egyeztettük az interjút, azt mondtad, próbáról érkezel majd.

- Igen, onnan jöttem.

- Ilyenkor az egész Aréna-programot eljátsszátok?

- Nem mindig. Ma például azért játszottuk el az egészet, mert beleillesztettük a programba az új lemez nótáit. Mostantól már erre sem lesz gondunk. De borzasztó nehéz munka ám kiválogatni azokat a dalokat egy ilyen koncertre, amit már régen játszottunk, vagy még egyáltalán nem játszottunk el a régiek közül. Vigyázni kell, hogy a rajongóknál ne legyen sértődés amiatt, hogy kimarad egy-egy kedvenc.

- Mennyi ideig tart egy-egy próba?

- Három-négy órát is akár, amiből két óra a hasznos. Hiszen megállunk, többször átveszünk egy dalt stb. Úgy vettem észre, hogy a közönség állóképessége is két és fél-három órára korlátozódik. Ahogyan a miénk is. Tovább már nem tudsz úgy odafigyelni. Utána jönnek a viccek, a történetek. Szerencsére nagyon jó kedélyű az együttes, nálunk nincsenek torzsalkodások.

- Hagynád, ha lenne?

- Semmiképp. Ha lenne, abban a pillanatban elviccelném az egészet.

- Milyen főnöknek tartod magad?

- Minden szempontból toleránsnak, hiszen nem vérre megy ez a dolog. Mindig azt szoktam mondani, nem csak a közönségnek kell, hogy jól essen, amit csinálunk, hanem nekünk is. Persze, ha a háttérmunkánál különböző hivatalok ebaltáznak dolgokat, akkor nagyon ki tudok bukni. De azt addig hajtom, amíg meg nem oldódik, s eddig mindig sikerült érvényesítenem az akaratomat.

"Újra megszerettem Budapestet"

- Miért pont itt, a Bakáts téren találkoztunk?

- Nagyon egyszerű az oka: mert egy sarokkal arrébb lakom a Duna-parton.

- Azt hittem, aki vidéken szeret élni a birtokán, az a városban is nyugisabb helyet kedveli. Minimum a budai hegyekben.

- Nyugis ez itt is. Sőt, a legnyugisabb hely a Duna-part. Gyönyörű a látkép, nincs szembe szomszéd, ráadásul óriási panorámás a lakásunk. De még mindig azt mondom, hogy nem itt élek, hanem Dióspusztán, a birtokomon. Amikor Budapesten vagyunk a feleségemmel, már az érkezésünk után leteszem a kocsit a garázsba, és onnantól kezdve gyalog  vagy taxival közlekedem. Így, ebben a formában újra megszerettem Budapestet. Nyilván azért, mert ritkán vagyok itt. Ilyenkor mégis jó összejönni a haverokkal esténként. Ha új szórakozóhely nyílik a városban, azt mindig megnézzük. De kizárólag csak az első héten, mert a másodikon már nem ugyanolyan. (nevet) Egy kicsit pesti is vagyok.

- Annak idején mégis elmentél...

- Igen, mert negyvenéves koromban úgy éreztem, menekülni kell ebből a városból. De ennek már több mint két évtizede. Jó így most ez a kétlakiság. A hét egyik felét Dióspusztán, a másikat Budapesten töltjük, hiszen fellépésekre általában innen indulunk. Néha jó visszatérni ebbe a városba, aminek minden utcáját ismerem, hiszen éltem itt eleget. Igaz, sokat felejtettem az óta.

- Annyit emlegeted burkoltan a korodat... Akkor mondjuk ki végre: 63 éves vagy.

- Ezt soha nem is titkoltam.

- Tudom. Az, hogy a hatodik X-en túl is ennyi hajad van még, az a genetikának köszönhető?

- Igen. Anyám is ugyanilyen volt. Szerencsés vagyok. Soha életemben nem hordtam például sapkát. Se télen, se nyáron. Lehet, hogy attól erősödött meg. De ez a legkevesebb, mert láttam már kopasz zenészeket nagyon jól játszani. Aztán, ez a műfaj és ez az életmód fiatalon is tart. Olyan műfaj ez, amit nem lehet abbahagyni, mert annyira szeretem. Viszketnék belülről, ha nem csinálhatnám. Nyilván nem kell minden évben lemezt írni, mert már a közönségnek is több idő kell, mint régen, amíg megemésztik. Aztán ebben a lenyúlásos, másolásos, letöltős dömpingben nincs is nagyon értelme. Ennek ellenére most jelent meg a vadonatúj korong a "Lelkünk most is vágtat" címmel, s már nagyon várjuk, hogy színpadon is játszhassuk.

"A Föld másik oldalán találtam meg a társamat"

- A Rólad írt, Félszáz év című könyvben érintőlegesen mesélsz életed egyik legkritikusabb korszakáról. "Bizony elszabadultam én is egyszer, mégsem bántam meg ezt a kísérletet, bármilyen kellemetlen volt. Amikor három hétre még kórházba is kerültem. Rájöttem, az ember nem tud repülni."  Mi történt konkrétan?

- Idegösszeroppanásom volt. De ez még a Bergendy idejében történt. Elrepültem. Nem voltam a valóság talaján.

- Hogyan repültél el?

- A részletekre hála Istennek már nem emlékszem. De arra igen, hogy lelkileg teljesen szétestem. Akkoriban ment el a zenekarból Latzin Norbert, s számomra is kicsit uncsi lett az egész. Ráadásul magánéleti problémák is keserítettek. Talán akkoriban váltam. Három hétre kórházba kerültem, s teljesen gyógyultan jöttem ki. Azóta sem volt hasonló problémám.

- Hányszor váltál életedben?

- Hivatalosan kétszer. Rebecca a harmadik feleségem.

- És ez az eddigi leghosszabb házasságod.

- Ami már életem végéig kitart. Rebecca jelenti számomra a tökéletes hátteret. 1989-ben házasodtunk össze, tehát akárhogy számolom, 21 éve. Az előző házasságom 12 esztendeig tartott, míg az első háromig. De az első amolyan gyermekes csíny volt.

- Egyik pályatársad azt mondta, ő még soha nem találkozott veled úgy az elmúlt két évtizedben, hogy ne lett volna veled a feleséged.

- Tényleg mindig együtt vagyunk! Minden adminisztrációs dolgomat Rebecca intézi, én nem értek ehhez. Még a zenekarral kapcsolatos dolgokat is, a papírmunkáktól kezdve a pénzügyekig. És úgy hidd el, hogy húsz éve a világon semmilyen probléma nincs köztünk. Érdekes módon a Föld másik oldalán kellett megtalálnom a társamat.

- Éveknek sem kellett eltelniük, hogy összecsiszolódjatok?

- Nem, mert az első percben megvolt az összhang. Természetesen ment minden a maga útján. Nyilván azért, mert már nem voltunk gyerekek. Amikor találkoztunk, már kétszer elvált ő is, tehát neki ugyanúgy megvolt a tapasztalata, mint nekem. Nagyon toleráns volt, megértett. Szinte ugyanazokat a dolgokat élte át Amerikában, mint én Magyarországon. Sok mindenről megváltoztatta a véleményemet, és sok újdonságot hozott az életembe. Például szabadságot. A gyerekei felnőttek már, így együtt járjuk a világot.

- Milyen szabadságra gondolsz?

- Semmiképp nem arra, hogy minden este szabadon elmegyek valahová, s ott azt csinálok, amit akarok. Abból a korból ugyanis már kinőttem. Fiatalon égtem eleget. Mások ezt úgy csinálják, hogy 40-50 éves korig összeharcolják maguknak a házat, a kocsit, a nyaralót, majd beleszeretnek egy 18 éves manökenbe - vagy vélt manökenbe -, otthagyják a családot, és kezdhetnek mindent elölről. Én régen csináltam a bolondságaimat, amikor ennek itt volt az ideje. De most már idősebb fejjel nem teszem. (nevet)

- Vagyis nincs meg a veszélye, hogy beleszeretsz egy 18 éves lányba?

-  Nincs, mert egyrészt nincs rá időm, másrészt nem tudnék vele beszélgetni. Az ismerkedésnél még talán, de elmélyülten, részletesen belemenve a dolgokba, esetleg véleményt cserélni már semmiképp. A baráti körömben láttam már ilyen ballépéseket, s látom, hogy ebből csak baj születik. Óriási falat az ilyen nagy korkülönbség.

- Ezek szerint téged nem fogunk címlapokon látni egy jóval fiatalabb szeretővel?

- Ezt megígérhetem! Tudod mi lenne jó? Ha egyszer újra azzal tudnék címlapra kerülni, hogy milyen jó lemezt csináltam. Márpedig a Lelkünk most is vágtat többek szerint is nagyon jól sikerült. Ez a lemez is azt bizonyítja, hogy amíg van bennem olyan gondolat, ami kikívánkozik, addig fogok lemezeket és koncerteket csinálni. Legközelebb december 30-án, az Arénában.

Szöveg: Sándor András