Ezt a mondatot az egyik reggel hallottam és nagyon elgondolkodtatott...

Megvolt az első tárgyalás a bíróságon. Úgy éreztem magam, mint egy boxba zárt versenyló... Alig vártam, hogy szóhoz jussak és végre a megfelelő helyen beszélhessek sérelmeimről.

Aztán az ügy kapcsán feladatommá vált, hogy összegyűjtsem a további, személyemet és magánéletemet sértő írást és velük a kommenteket.

Hajnali négykor keltem, hogy ne családom körében végezzem ezt-a számomra kicsit sem kívánatos- tevékenységet, mert sejtettem, nem lesz egy "sétagalopp"...

Borzalmas volt olvasni az emberek véleményét, akik a rólam megjelent cikkek és nem a valóság alapján ítélkeznek. A pokolba kívánnak, könnyű erkölcsű nőnek titulálnak, aki megérdemli, hogy megkövezzék.

Nem akarom védeni magam, mert nem követtem el bűnt. Ha nem is élek huszonkét éves korom óta első házasságomban, nem voltam soha másokkal szemben tisztességtelen, nem vágtam át és nem csaltam meg senkit. Gyermekeimet mindenekfelett imádom, munkámban alázatos vagyok.

Találd meg a társad! Klikkelj és regisztrálj most!

(x)

Honnan van az emberekben ez a mindent elsöprő gyűlölet? Az, hogy öregnek és rondának látnak, egyáltalán nem bánt, időnként maradéktalanul egyetértek velük.

De akik véleményeznek, vajon milyenek? Tökéletesek? Boldogok? Az ő életükben sosem adódnak problémák? Ismerik a szülés fájdalmát? Szoktak sírni? Csalták már meg őket is? Hallgattak már valaha a szívükre annak dacára, hogy minden ész érv ellene szólt?

Elgondolkodtatott, hogy talán színésznőként sem érek sokat, ha nem ismerem ezt az általánosnak tűnő emberi tulajdonságot, amelyet úgy neveznek, hogy gonoszság vagy rosszindulat.

Gondolatban most is felmentem azokat, akik ismeretlenül bántanak. Talán az ő életük sem mindig fenékig tejfel és könnyebb kiadni magukból a keserűséget, ha találnak egy célpontot-jelen esetben engem-, minthogy nap, mint nap szembesüljenek saját életük problémáival.

És hát az újságíró is csak ember valahol, akinek a sárdobálás alkalmanként a munkája része és nem kizárt, hogy fizetéséből három gyermeket kell eltartania.

De mire megyek lassan tíz éve ezzel a hozzáállással? Az égvilágon semmire. Legfeljebb még azt is a fejemhez vágják, hogy ha hagyom, meg is érdemlem.

Nincs bennem harag. Csak kőkemény elhatározás, hogy a pert végigcsinálom, még akkor is, ha a múltbeli sérelmekkel való szembesülés újra és újra fájó sebeket tép fel.?