Istenem, miért most, és miért így? - ez a közhelyes kérdés jutott először eszembe, amikor meghallottam, hogy szombaton tragikus autóbalesetet szenvedett az egyik ismerősöm. Mindössze tizenkilenc éves volt. Elaludt a volánnál. Nem, nem bulizott. Dolgozott. Táncosként kereste a kenyérre valót. Hogy élni tudjon. Hogy jól, és tisztességesen tudjon élni. Álmokat dédelgetett. Az évek során egyre nyomasztóbbá váló álmokat, amelyek sürgetve hajtották célja felé. Ahogy már annak idején is tették, amikor gyerekfejjel jelentkezett a TV2 műsorába, a Megatáncba.




Répás Máté azon kevesek egyike volt, akinél a lelkesedéssel mindent elsöprő tehetséggel párosult. Aki hitt abban, hogy ha az ember nagyon akarja, képes megélni olyan munkából is, amelyért rajong. Választhatott volna magának olyan, mások által polgárinak nevezett hivatást. Olyat, ahol nem kellett volna hétvégén vagy este dolgoznia, és amely nem kívánt több száz kilométeres utazásokat. Ő azonban - ha néha esetleg  néhány pillanatra meg is ingott hitében - kitartott. Fáradhatatlanul. Sőt, optimistán, és mosolyogva tekintett a jövőbe.  A jövőbe, amely "csak jobb lehet"-alapon boldogabb, felhőtlenebb és gondtalanabb a jelennél. Örökös vívódás volt önmagával a kitörni vágyás.

Azt mondják, minden okkal történik. Ám, amikor egy-egy ennyire hirtelen, értelmetlen, és ostoba halálról hallok, biztos vagyok benne, hogy Isten eltévedt. Különben hogy vághatta volna el ilyen hirtelen egy dolgos fiú sorsát? Egy olyan fiúét, akinek egész élete szolgálat volt: minket szórakoztatott. Miért kellett mindent elvenni egy olyan embertől, aki eddig csak is adott? Ez önzőség! Istenem, igazságtalanság! De tudom, hogy Máté most is mosolyog. Odafent kacag, táncolni tanítja az angyalokat, és már azon dolgozik, amiért idelent hiába küzdött foggal-körömmel: színházat épít. Azoknak a pályatársainak, akik életükben nem kapnak elengedő figyelmet és lehetőséget. Azoknak, akik haknizásra kényszerülnek a megélhetésük érdekében. Azoknak a "félnótásoknak", akik a mai világban is értékelik még a művészeteket.



Ha eljön az órám - és engem is a Mennyországba osztanak -, az első utam biztosan Répás Máté táncszínházába vezet majd. Tudom, hogy ott jó embereket találok. Olyanokat, akik hozzám hasonlóan hisznek benne, hogy a tehetség és a kemény munka meghozza a gyümölcsét. Még akkor is, ha a gyümölcsbe csak halálunk után haraphatunk bele...