Kiegyensúlyozottnak látszol.

- Az is vagyok. Úgy érzem, most semmivel nem tudnám felidegesíteni magam.

Azzal sem, ha felsorolnám azokat a jelzőket, amelyeket az elmúlt évek során megkaptál?

- Próbáljuk ki!

Megbízhatatlan, kezelhetetlen ember, igazi botrányhős - a leggyakrabban így szerepeltél címlapokon.

- Kár lenne magam újra felbosszantani, de tény, hogy a média áldozata lettem. Teljesen befeketítettek. Annyi rosszat írtak rólam, hogy rengeteg munkától elestem. Mert a szervezők elhitték, hogy velem tényleg nem lehet együtt dolgozni. Aztán ők is annyit mondogatták, hogy kezelhetetlen vagyok, amíg teljesen rám ragadt. Mindig az a típus voltam, aki nem hagyta, hogy bábuként lógassák. Csak azokat lehet irányítani, akik hagyják. Aki nem áll be a sorba, az a botrányhős. Pedig a botrányhős inkább Benkő, vagy Győzike. Azt mondta egyszer Popper Péter, hogy minden művész lázad egy picit. Én is. Miért fogjam be mindig a számat? Ha így tennék, azonnal megennének. Ha nem állnék ki magamért, eltaposnának. Annyi szemétségről tudnék mesélni, amelyek a háttérben zajlottak az elmúlt években, de azokról persze senki sem írt.

"Nagyon sok kintlévőségem van "

Mesélj!

- A nagyközönség nem is tudja, mennyi kintlévőségem, ki nem fizetett előadásom van. Meghívnak egy koncertre, és fellépés után, amikor fizetésre kerülne a sor, mindenfélét kitalálnak. Olyan helyzetbe hoznak, amikor már fel kell emelnem a hangomat, és azt kihasználva szintén rám fogják, hogy vadóc lány vagyok, aki botrányt csinál. Ha utalni kellene a koncert után járó pénzt, rejtélyes módon eltűnnek például a számláim. Majd mikor rákérdezek, mi van a gázsimmal, azt mondják, kezelhetetlen vagyok, amiért reklamálok, és nem fizetnek semmit. Tudok olyan esetről, amikor az egyik szervező felhívta a másikat, hogy az Oláh-val ezt meg lehet csinálni, próbálja ki. És ő is kipróbálta... Szerintem nem botrányhős, hanem egy áldozat vagyok. De elfogadtam, hogy nekem az életben semmi nem megy könnyen, mindenért meg kell küzdenem. De nem kétszer, hanem háromszor többet, mint másnak. Úgy látszik, ez a sorsom. Nem is kesergek már ezen, hiszen ez tesz engem erőssé. Manapság is ugyanúgy kijut a rosszból, de már nem lepődöm meg semmin. Mondják is néha a barátaim: Nyanyám, ez van, fogadd el.

Nyanya?

- Igen, ez a becenevem. Meg a Mama. Annak ellenére ugyanis, hogy 32 éves vagyok, legalább hatvannak érzem magam. Állandóan fájnak az ízületeim. Mondjuk ez nem is csoda, mert már kétszer annyit éltem, mint mások.

Annak idején, amikor Tiszadobon, a nevelőintézetben csak álmodoztál a sikerről, a hírnévről, ilyennek képzelted a szórakoztatóipart?

- Nevetni fogsz, de pontosan ugyanilyennek. Akkor is tudtam, hogy ez egy álságos, hazug világ. Nem voltak különösebb illúzióim, mégis vonzott ez az egész. Azt már Tiszadobon is pontosan tudtam, hogy ebből nem leszek milliomos, de azt gondoltam, talán egy lakásra valót össze tudok majd szedni. Tisztában voltam vele, hogy ha nem ebbe az országba születek, ma már világsztár lennék. Mert van bennem egy különleges képesség, ami másban nem.

Milyen képesség?

- Az, hogy amikor énekelek, feláll az emberek karján a szőr. Olyankor fájdalmak szakadnak fel bennem, a mélység pedig megérinti az embereket. Azok a fájdalmak, amelyek soha el nem múlnak. Hazudik, aki azt mondja, nem sérül az intézeti gyerekek lelke. Csak az sérül! Olyan ez, mint egy egész életen át tartó, kinőhetetlen betegség. A legnagyobb feladat, hogy magadban megtanuld kezelni.

"Ösztönösen megérzem, ki az, akihez érdemes ragaszkodni"

Te tudod kezelni?

- Egyre jobban! Rákényszerültem, hogy megtanuljam. Persze nem ment egyik percről a másikra. Ma már ösztönösen ráérzek, ki az, aki felszínesen közeledik hozzám, és kihez érdemes ragaszkodni, vagy még szeretni is. De ezt az újságíróknál is kiszűröm, hogy ki az, aki őszintén érdeklődik, és ki kevésbé.

Nálam most mit érzel?

- Csak pozitív érzéseim vannak, máskülönben már nem ülnénk itt. Ráadásul az aurád is nagyon egyben van, úgyhogy rendben vagy! (nevet) Van már annyi emberismeretem az elmúlt évekből, hogy ne tévedjek. Nagyon sokat változtam az elmúlt időszakban. Attól fogva, hogy elkezdtük a harmadik lemezemet csinálni, más lette minden. Ahogy haladtunk előre a munkában, úgy láttam egyre szebbnek a világot körülöttem. A munkának és a zenének köszönhetem, hogy megtaláltam a lelki békémet. Magamon is észre vettem, de az ismerőseim is azt mondják, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb lettem. Előfordul persze, hogy megbántanak, de ma már nem megyek fejjel a falnak, mint régen. A most megjelent - El merem mondani című - lemez áll a legközelebb a szívemhez az eddigiek közül. Valamennyi dal zenéjét én írtam, sőt a szövegírásban is részt vettem. Végre olyan lemezt alkothattam, ahol minden egyes szám rólam szól, olyanok ezek a dalok, mintha a saját gyerekeim lennének.

Apropó gyerek. Hiányzik?

- Egyre inkább. Ideje lenne már. De nincs még megfelelő egzisztenciám, és társam sem. Ráadásul állandóan költözködöm egyik helyről a másikra.

Miért?

- Mert nyughatatlan, hiperaktív ember vagyok, aki képtelen egy helyen leragadni. Ha vennem kell valamit egy bérelt lakásba, akár egy hűtőt, mosógépet, vagy szekrényt, már megriadok, mert az állandóságot jelentene. Furcsa kettősség ez, mert közben már egyre inkább vágyom arra is, hogy legyen egy saját lakásom. No meg a partner sem ártana. Egy olyan ember, akire fel tudok nézni. Lehetőleg legyen idősebb, művelt és okos.

Idősebb? Hiszen az eddigi legismertebb barátod, Pisti is fiatalabb volt.

- Igen, mert valami miatt nagyon szeretnek a fiatal srácok, csak én nem tudok velük mit kezdeni. Megfogom a zselézett hajukat és szúr... Határozott emberre lenne szükségem, aki tudja, mit akar az élettől. Négy éve ért véget az utolsó kapcsolatom, akkor valahogy elegem lett a férfiakból. Berendezkedtem az egyedüllétre, és jól el vagyok.

Az örökbefogadás eszedbe jutott?

- Igen. Abban az esetben, ha a saját gyerekkel kifutnék az időből, természetesen. Egy kislányt és egy kisfiút is szívesen nevelnék. De addig szeretnék legalább egy lakást. És egy állandó munkát. Mert a zeneipar egyre kiszámíthatatlanabb. Sőt, egyre nehezebb belőle megélni. Tervezem, hogy elmegyek gyermekfelügyelői képzésre. Szívesen dolgoznék nevelőként intézetben napi 8 órában, s közben zenélnék. Így tanulhatnék pszichológiát is, ami engem nagyon érdekel. Nevelőként az lenne a legfontosabb feladatom, hogy a gyerekeket felkészítsem a nagybetűs életre. Egyébként is mindig azt szoktam nekik mondani, addig örüljetek, amíg bent vagyok, és vigyáznak rátok, mert odakint farkastörvények vannak. Tavasszal beiratkozom egy tanfolyamra. Két év múlva végzek. Ez a szakma olyan, hogy egyszer van pénz, máskor nincs. Nincs állandó fizetésem. Ráadásul a válság miatt a felkérések is megfogyatkoztak. De nem görcsölök már semmin. Nincs értelme. A pénzen meg pláne. Elképedve figyeltem a televízióban a haiti földrengés híreit, képeit. Akkor rájöttem, hogy az igazi baj itt kezdődik. Hol vagyok én ehhez képest a saját problémáimmal? Örülök, hogy van egy hely, ahová hazamehetek, a bérelt lakásomban mindig álomra hajthatom a fejemet. Az ilyen apró dolgokat értékelem.

szöveg: Sándor András