A Step és az Oké együttesekben megismert énekes-billentyűs különös figurája a hazai popéletnek. A nyolcvanas évek közepétől legendás slágerek fűződtek a nevéhez, s legalább akkora sztár volt, mint a mellette éneklő Flipper Öcsi. A kilencvenes évek második felében mégis eltűnt egy teljes évtizedre. A kétezres évek vége felé - némi kitérő után - aztán újra visszatért a zenéhez. Közös duettje Széles Izával - a "Végtelen" - ismét slágerlistás dal lett.

Tavaly májusban jelent meg legutolsó szólóalbuma "Vigyen a szél" címmel. Ne kérdezzék miért, de a lemez valami miatt csak idén jutott el hozzám. Eleinte nem is hittem a fülemnek, amikor a lejátszóban forgattam az anyagot. Igényesen megírt, zseniálisan feljátszott dalok, gyönyörű szövegekkel. Azt gondolom, az ilyen fajta minőségi popzene abszolút hiánycikk a mai piacon, a korong pedig űrt tölt be a mostani sekélyes popéletben. A dalok többszöri meghallgatása után aztán tárcsáztam Pétert, hogy gratuláljak neki, s megkérdezzem: hol a búbánatban volt eddig, s miért pont most jött elő ezzel a dalcsokorral, amivel már jóval korábban ki kellett volna jönnie?

- Hol kezdjem a történetet? (kérdi nevetve)

Talán ott, hogy annak idején valamiért abbahagytad... 

- 1995-ben, az Oké együttes második nagylemezénél összekuszálódott minden. Kiadta egy cég az albumot, de a pénztelenség miatt nem kapott elég publicitást az anyag. Pedig nagyon megérdemelte volna, hiszen az ország legjobb zenészei játszottak velünk. Élőben zenélni nem lehetett, mert akkor dübörgött igazán a diszkóláz. A legtöbb, amit tehettünk, hogy időnként elmentünk két táncoslánnyal diszkókba. Holt időszak volt. Aztán jött egy lehetőség, hogy vásároljak egy csődben lévő kreatív ügynökséget. Embereket és berendezéseket is átmentettem, s belevágtam egy másik életbe.

Nem feltétlenül nullkilométeresen, hiszen korábban már ezen a téren is kipróbáltad magad. 

- Mindig tudtam, hogy több lábon kell állnom, hiszen a zene eléggé kiszámíthatatlan. A nyolcvanas évek végén egy grafikus barátommal elkezdtünk lemezborítókat csinálni. A korszak legendás albumainak - mint a Moho Sapiens, az R-GO, vagy az Edda - csomagolását mi álmodtuk meg. A grafikus srác nagyon tehetséges volt, én pedig menedzseltem magunkat és a nyomdai kivitelezést. Vidéken találtam olcsó nyomdát, a zenészkapcsolataimon keresztül pedig behoztam Patakyt, Szikorát, Flippert és a többieket. Akkoriban azonban még csak kicsiben menedzseltem. Aztán, amikor az Oké együttes aktivizálta magát, kicsit visszavettem a grafikai dologból, mert inkább a zenével foglalkoztam. Ráadásul a barátom is kiment külföldre, ezért nem láttam értelmét, hogy tovább vigyem ezt az egészet. '95-ben azonban megvásároltam a csődben lévő ügynökséget, s teljes erővel nekiveselkedtem a munkának. Azt gondoltam, majd ebből fogok pénzt keresni, amivel szponzorálni tudom a zenémet. És az is igaz, hogy kicsit a lemezkiadókra is meg voltam sértődve. Azt mondtam, ha nem kellek nekik, majd csinálok mást. Belecsöppentem egy másik szakmába, ahol a kreativitásomat ki tudtam élni, sokkal jobban megbecsülték a munkámat, mint a zenei berkekben, és még pénzt is kerestem vele.

Vagyis kialakult számodra egy új élet.

- Pontosan. Tudtam, hogy ha profin akarom csinálni, az teljes embert kíván. Közben a magánéletemben is változás történt, elváltam, s ez erősen hozzásegített ahhoz, hogy nagyobb motivációnak érezzem a pénzkeresést. Ott hagytam mindent az előző feleségemnek és a lányaimnak, egy sporttáskával jöttem el. Gyakorlatilag újra kellett kezdenem az életemet, s emiatt a pénzkeresésre koncentráltam, nem a zenére.

Azt mondtad, "csomó pénzt" kerestél. Amikor valaki annyit termel, amiről korábban zenészként álmodni sem mert, milyen érzések keringenek benne?

- Vegyesek... Elmondok egy történetet. A második válásom után ültem egy tágas családi házban, amit akkor újítottam fel. Odakint a kertben állt egy nagy autó. Komolyan azt hittem, mindenem megvan, hiszen rengeteget utaztam, tele voltam jobbnál jobb melókkal, mégsem volt kerek a történet. Akkor belegondoltam, hogy bár van négy gyerekem, de egyik sincs mellettem, kétszer elváltam, és ott ülök egyedül. Megkérdeztem magamtól, hogy mitől lennék boldog. Addig ugyanis kizárólag a család miatt kerestem a pénzt, saját magammal nem foglalkoztam. Amikor feltettem magamnak a kérdést, egyetlen dolog ugrott be, a zene. A zene, ami egy csoda, hiszen mindenre gyógyír.

"Négy gyermekem született, s most kaptam ajándékba még kettőt"

Hiába kerestél pénzt, egyáltalán nem voltál boldog?

- Ez így nem igaz, hiszen nyilvánvalóan sok boldog pillanat volt abban a tíz esztendőben. De számos olyan is, ami nem volt az. Annyi minden történt abban az évtizedben! Az első válás, az újrakezdés, majd a második válás... Két lányom született az első házasságból, és két fiú a másodikból. Azt pedig már csak zárójelben jegyzem meg, hogy most kaptam az élettől ajándékba még két gyereket, hiszen a jelenlegi kapcsolatomba a párom is hozott két picit. De mielőtt elkalandoznék: valami végig hiányzott.

A zene?

- Igen. Ugyan nem zenéltem aktívan, de otthon mindig volt zongorám. Viszont az is igaz, hogy mivel huzamosabb ideig nem léptem színpadra, eléggé visszaesett az önbizalmam. Azt gondoltam, mindent a nulláról kell kezdenem. Korábban, ha jöttek hozzánk barátok, mindig zongorázgattam, énekelgettem, s ezekből nagyon meghitt esték születtek. Innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha ezt szélesebb körben is megcsinálnám. Lementem a Duna partra, beszéltem néhány vendéglős ismerőssel, és elkezdtem a "Dalok gyertyafényél" estjeimet. Eleinte ide is az ismerősök jöttek, majd előkerültek régi Step-fanatikusok. Aztán időközben jött egy felkérés a 9 és fél randi c. film betétdalához, amit Széles Izával énekeltem "Végtelen" címmel. Ez hozott magával egy lemezt, ami stílusosan a "Dalok gyertyafénynél" címet kapta.

Meddig ismertek fel az utcán az után, hogy abbahagytad? Mennyire kísértett a múlt?

- Évről évre kopott az ismertség. De az a generáció, aki egykor rajongott a zenémért, ők figyelemmel kísérték mindig, hogy mit csinálok. Valamelyik nap leemeltem a polcról egy könyvet. Egy régi Oké rajongótól kaptam, aki csomó újságcikket, posztert és régi slágerlistát gyűjtött össze abból az időből. Utólag olvasva még én is elcsodálkoztam, mennyire szuperlatívuszokban írtak akkor rólunk. Nem beszélve a slágerlistákról. 1992-ben úgy nézett ki egy slágerlista, hogy első az Oké, második Zámbó Jimmy, harmadik a Rapülők. Amikor az Oké elkezdődött, a "Minden más lesz még", és az "Ócska reggel" dalaink mindent taroltak. Nagyon komoly helyen lett minősítve ez a zenekar. Geszti egyszer azt nyilatkozta rólunk, hogy az Oké legnagyobb szerencsétlensége volt, hogy megalakult a Rapülők. A Rapülők ugyanis később mindent lenyomott. Pedig az első fellépésünknél, Geszti tévéműsorában az Ászban azt mondta, ez az Oké most a legjobb, és nagyon fog menni. Nem ment. Nyilván nincsenek véletlenek...

"Flipper Öcsi önmagát vetette a mélybe"

Egy olyan zenész, akiért egy ország rajongott egykor, hogyan dolgozza fel lelkileg azt az időszakot, amíg nincs reflektorfényben?

- Úgy, hogy valójában sosem tud kibújni a bőréből. Valahol a lelke mélyén mindig szeretne visszatérni. Aki egyszer megízleli ezt az egészet, az többé nem tudja elengedni. Épp tegnap nyomtattam ki képeket 1984-ből. Pusztavacson játszottunk a Citrom együttessel, kb. hatvanezer ember előtt. 21 éves voltam akkor. A szeretet hihetetlenül nagy energia minden formájában. Amikor egy koncerten rád figyelnek, és neked tapsolnak, az óriási energiát jelent. Ha egyszer kaptál ilyet, az mindig hiányozni fog, akármit is csinálsz. Pedig lehet, hogy korábban tudattalanul élted meg.

Ez valahol csapda is?

- Nem is akármilyen! Flipper Öcsi például nem is tudta feldolgozni. Őt hihetetlenül magasra emelték a Hungária, majd később a Dolly Roll idejében. Ugyan nem dobták el, de önmagát vetette a mélybe. Lassú öngyilkosságnak hívják, amit önmagával művelt. Valószínűleg ő is azt az állapotot kereste mindig, amit ünnepelt sztárként a szeretetenergiával kapott. Nekem is hiányzott a tíz évben. De nem kell ahhoz Pusztavacs, és hatvanezer ember, elég egy pici klub, hogy rád figyeljenek.

Ha már Flipper Öcsit említetted, az utolsó szólólemezeden található egy bónusz-dal, amit vele énekelsz.

- Ez 1996-ban készült, és épp egy Step visszatérést terveztünk vele, de különösebben nem indultak rá a kiadók, rádiók. Szerintem egy jó dal, és ezzel szerettem volna megemlékezni Öcsiről, ha már nem jelent meg sohasem. Öcsi már akkor, 1996-ban is fura állapotban volt.

Ez mit jelent?

- Akik ismerték, tudják, hogy mindig is megbízhatatlan ember volt. A Step úgy működött, hogy zenekarvezetőként naponta elmentem a házához, felmentem érte, máskülönben sehová nem jött volna el. Csak egy példa a sok közül. 1987-ben, amikor megjelent a bemutatkozó lemezünk, a Hungaroton Vörösmarty téri lemezboltjában volt egy nagy dedikálás. Kétezer ember várakozott a téren, a boltban már az egész zenekar bent ült, kivéve Öcsit. Az akkori menedzserünk, Tereh Öcsi gyorsan elugrott érte kocsival. Abban az időszakban nem volt még mobiltelefon, és vezetékes is alig. Kiderült, hogy az énekesünk aludt. Tereh költötte fel, hogy jönni kell dedikálni. Egy órás csúszással érkezett meg végül a frontember. Ezt csak azért meséltem el, hogy értsék az olvasók, milyen mentalitással működött a figura. Millió más hasonló esetet említhetnék. Ő mindig ilyen volt, s amikor erre az állapotra még jött az alkohol, még rosszabb lett. 1996-ban azt az egy dalt sem volt egyszerű felvenni. Eleve többszöri egyeztetéssel lehetett csak a stúdióba elcsalni, mert soha nem tudtunk érdemben egyeztetni. Nagy nehezen aztán eljött, egy lány hozta autóval. Amikor kiszállt a kocsiból, annyit mondott a hölgynek, hogy tíz perc és jön.

Tíz perc? 

- Erről beszélek... Hogyan lehetett volna tíz perc, mikor egy dalt énekelt fel? Két óra múlva a hangstúdió egyik munkatársa vette észre, hogy kint szétfagyva ül valaki a kocsiban. Mikor megkérdeztük Öcsit, miért nem hívja be a lányt, csak annyit mondott, jól elvan "az" odakint, de végül csak megkegyelmezett neki, s behívta. A reklámcégem kapcsán nekem már akkor is rendben, és szervezetten mentek a dolgaim. És ebben a műfajban hozzászoktam a profi ügyintézéshez. Ha valakivel megbeszéltük, hogy kilencre ott leszek, akkor a másik is ott volt időben. Tudtam én, hogy Öcsi mentalitásával már lehetetlen lenne a Stepet összeverbuválni. Hiába éreztem, hogy jó lenne egy nosztalgia bulit csinálni, közben agyilag tudtam, hogy már túl vagyok az egészen, visszafelé nézegetni pedig nem jó dolog. Az élet aztán végül pontot tett az ügyre Öcsi halálával.

"Kicsit haragudtam Mester Tamásra..."

Igaz, hogy Flipper nélkül is össze akartatok hozni egy Step nevű formációt? 

- Nem. Öcsi nélkül soha nem akartunk Stepet. A régi felállással viszont valóban terveztük folyamatosan az összeállást. Úgy kétévente összeültünk, és megbeszéltünk valamit, amiből aztán soha nem lett semmi. Ezeken a találkozókon általában Fehér Attila, Zsoldos Dedy, Öcsi, illetve jómagam vettünk részt. A korábbi basszusgitárosaink közül Kisszabó Gábor soha nem volt Step ügyben aktív. Ő azt mondta, ha megcsináljuk a csapatot, támogat, de csak a háttérből, Mester Tamás pedig egyáltalán nem foglalkozott már velünk, hiszen túl volt ezen az egészen, saját karriert épített.

Kevesen tudják, de Mester 18 évesen veletek kezdte el a profi zenélést. 

- Ennek ellenére a mai napig meg nem nagyon említi sehol ezt az időszakot. Kicsit haragudtam is rá, hogy amikor az első Megasztár szériában ült, nem jutott eszébe, hogy megemlékezzenek Öcsiröl, pedig épp akkor halt meg. Azt gondolom, ha valaki 18 évesen olyan lehetőséget kap, mint a Steptől kapott Mester, akkor egy gesztussal lehet élni az életben... A lényeg, hogy Mester és Kisszabó tehát sosem akarták a Stepet feltámasztani, csak a többiek.

Flipper halála előtt gyakran szerepeltetek együtt. Emlékszem, még egy Napló anyag is született akkoriban a TV2-ben, hogy te támogatod a bajba jutott zenészt, fizeted az albérletét. 

- Az volt az utolsó próbálkozásom vele. Ott már nagy volt a gáz, látni lehetett, hogy Öcsi teljesen szét van hullva. Segíteni akartam neki. Ráadásul segítséget is kért. Mondtam neki, hogy bármiben támogatom, de ahhoz neki is partnernek kell lennie. Egy év teljes rehabilitáció. Énektanár, konditerem, fodrász, sminkes, ha kell plasztikai sebész, majd egy esztendő múlva úgy fog kinézni a színpadon, mint az álom. Nagyon örült, eleinte úgy tűnt, lelkes. A tévét is azért akartam mellénk állítani, hogy legyen számára plusz motiváció, hiszen egy ország izgul a sikerért. Már le volt szervezve a kórház és a rehab intézet, ahová el kellett volna vonulnia, de utolsó nap eltűnt. Úgy, hogy többé nem lehetett elérni. Akkor jöttem rá, milyen veszélyes dolog másnak segíteni, ha ő valójában nem akarja. Ettől függetlenül Öcsi mindig is komoly része lesz az életemnek. Soha nem felejtem el neki, mennyit segített, amikor a nyolcvanas évek közepén vidéki fiúként Budapestre kerültem. Semmim sem volt, amikor bekerültem a Stepbe. Üres zsebbel, egy sporttáskával költöztem Győrből a fővárosba. Öcsi és Kisszabó hihetetlenül sokat segítettek. Akkor fel sem fogtam, micsoda gesztus ez. Úgy gondoltam, hogy nekem ez alanyi jogon jár. Befogadott a szakma, komoly zenészekkel kerültem szoros barátságba. Olyanokkal, akiket korábban csak lemezeken hallgattam. Például Solti Jánossal, az LGT dobosával. Később ő lett az egyik legjobb barátom. De akárhányszor találkoztunk később, mindig volt bennem egy olyan érzés, amit egy rajongó érez a kedvence iránt. Lerch Pistit is említhetném, akivel egy időben szomszédok voltunk, és mindig áthívott, ha új hangszert vett. És a házibulikból sem hagyott ki.

Visszatérve Öcsire: furcsa, hogy még most, két és fél évvel a halála után is felkavar ez az egész...

"Egyre több volt a kérdés, amire nem kaptam választ"

Albumaidat hallgatva egyértelműen kiderül, hogy van egy spirituális életed is. Mindezt a legutolsó korongon bizonyítod leginkább, hiszen olyan kérdésekről énekelsz, mint az elengedés, az elfogadás, a felismerés, a szenvedély, vagy éppen a kötődés. De ott van még az ösztön, a megnyugvás, és az elfogadás is.

- A nevem kapcsán már gyerekként sem tudtam kikerülni a neves pszichológus, dr. Popper Péter könyveit. Hosszú évekig ugyan nem lapoztam bele egyikbe sem, de a névazonosság miatt rengeteg kötetet begyűjtöttem, és a haverok előtt felvágtam velük. Harmincéves lehettem, amikor elkezdtem olvasni az egyiket. Nagyon sok minden történt addigra az életemben, és egyre több volt a kérdés, amire nem kaptam választ. Néztem bele a világba, és tudtam, hogy szükségem van válaszokra, mert tobzódnak ezek a kérdések. Aztán kezembe került egy lyukas könyv. Az volt a címe, hogy "Az istennel való sakkozás kockázata". Elkezdtem olvasni, és egy sor addigi kérdésemre választ kaptam. Sőt, válasz-hegyeket. Akármelyik oldalnál nyitottam fel a könyvet, mindenhol magyarázatot találtam az engem foglalkoztató dolgokra. Konkrétan minden lapja hozzám szólt. Olyannyira, hogy később évekig vittem magammal mindenhová ezt a könyvet mint egy Bibliát. Tulajdonképpen így indult el az érdeklődés a spiritualitás iránt. Kerestem valamit, amiről valójában azt sem tudtam, micsoda. Ezáltal hihetetlen kalandokba képes bonyolódni az ember. Később tanultam alternatív pszichológiát is, s rengeteg ezoterikus könyvet olvastam.

Az útkeresés időszakában hagytad abba a zenélést is?

- Tulajdonképpen igen. Amíg keresel, nem tudod, milyen irányba tapogatózol. Egy új szerelem, egy új hangzás, egy új munka? Netán új ország? Valami hajt. Vagy ennek az összessége. Az ember boldog szeretne lenni, de fogalma nincs arról, valójában mit is jelent ez.

Ma már tudod, mit jelent?

- Maradjunk annyiban, hogy van róla fogalmam...

Más. Termékeny szerző vagy?

- Ha van inspiráció, akkor igen. Sok évvel ez előtt nagyon sok, úgynevezett alkalmazott zenét írtam. Tévéknek reklámzenéket, vagy éppen másoknak komplett lemezeket. A reklámszakmában például az a szokás, hogy egy rendező elhív egy reklámfilmhez, és elmeséli, hogy milyen világot álmodott meg. Konkrétan megmondja, hogy ehhez a részhez vidám, dinamikus zenét szeretne, akár három részből. Ilyenkor általában jegyzetelek, majd autóba ülve már szól a dal a fejemben, s mire hazaérek, kész a mű. De ez akkor is így volt, amikor valaki dalt kért tőlem a lemezére.

Mi van akkor, ha épp nem kér meg senki?

- Ha "jön" a dallam, akkor is írok, akár a magam örömére is. Azért valljuk be, az utóbbi években azért eléggé kiírtam magam ebből a szakmából, keveset dolgoztam a popiparban. Sőt, a reklámszakmának is eltávolodtam már a zenei részétől. Nekem nem derogál a "fióknak" dolgozni. A tavaly megjelent "Vigyen a szél" c. lemezem egy része már csaknem tízéves. Ha megírok egy dalt, és azt érzem, hogy az nagyon az enyém, nem is állna jól másnak, elteszem, s akár évekig ülök rajta de persze közben formálgatom. Egy dal nem más, mint egy korszak lenyomata saját magamnak, saját magamról. És ha ez valakihez eljut, az külön öröm, hiszen pontosan tudni fogja belőle, hogy az adott korszakról mit gondolok hol tartok zeneileg.

Sok éve Szabó Ági a szövegíród. Az első, Úton című nagylemezeddel kezdte a popzenei karrierjét, s az óta legalább ötszáz dalt ír, és minden ehhez kapcsolódó elismerést megkapott. A rádiókban hallható magyar slágerek legalább ötven százalékát ő jegyzi. 

- Ági nagyon tehetséges, s valóban velem kezdte. Félszavakból értjük egymást. Olyannyira, hogy sokkal mívesebben meg tudja írni, vissza tudja adni a gondolataimat, mintha mindezt magam tenném. Ez egy nagyon jó képesség. Kiszínezi a kis rajzaimat, tovább fűzi azokat.

"Hívtak a Neoton Famíliába, de nem mentem"

Picit gonosz leszek, de őszintén érdekel a véleményed. Mit gondolsz, miért nem vagy ma slágerlistás a dalaiddal? Mit csinálsz rosszul?

- Talán az önmenedzselést. Az a legnehezebb. Manapság semmi nem működik jó menedzser nélkül. Én képtelen vagyok magamat kiajánlani, vagy felhívni embereket. Pedig több fajta műsorom van. Egyedül, zenekarral, Keresztes Ildivel, vagy Széles Izával is vállalok/vállalunk fellépéseket. De nem megyek utána. Nem tudom, hol lehetne játszani. Várom, hogy felhívjanak, de miért hívnának, ha nem tudják? Nem nyomulok, nem akarok mindenáron "ott" lenni. És nem is vagyok kompatibilis ezzel a rendszerrel, ami ma van, és nem politikailag értem. Furcsa világot élünk. Amikor fiatal voltam, Nagy Feró számított rendszerellenesnek. Most meg én érzem azt, hogy ebbe a struktúrába nem férek bele. Senkinek nem érdeke, hogy azok a gondolatok, azok a zenék, amelyeket megírok, felnyissák az emberek a szemét, vagy csak egyszerűen jól érezzék magukat. Ma a rémízgetés a divat. Nem az a baj, hogy megteremtődött a bulvár közeg, hanem az, hogy mellette semmi más nem tud létezni. Nincs egyensúly. Amikor megjelent a "Dalok gyertyafényél" lemez, beszéltem újságírókkal, de azt mondták, hogy túlságosan rendben van körülöttem minden és egy lemezmegjelenés ma már nem hír. Mondjak valamit, valami botrányosat, hogy mi történt velem. Vagy találjak ki valamit - tanácsolták. Nem akartam kitalálni semmit. Legyek érdekes önmagamért a dalaimért az értékekért amit képviselek.

Igen ellentmondásos helyzetbe kerültél. Mire visszatértél a zenébe, nagyon megváltozott a szórakoztatóipar. Össze sem hasonlítható a showbiznisz a nyolcvanas évekkel. Hogy éled meg ezeket? 

- Fura... Ha úgy szeretnék zenélni, hogy arról tudjanak is az emberek, része kell legyek annak a bulvárszarnak, ami körülvesz. Ugyanakkor nagyon speciális életet élek. Például nem éjszakázom, rendszeresen sportolok, és sokat vagyok a családommal. Akkor kelek, amikor a zenészkollégáim fekszenek. Elvonulva élek, nem járok partykra, és a kollégákkal is jóformán "odahaza" találkozom, ha meglátogatnak.

Az eszedbe sem jutott, hogy esetleg tömegzenét kellene csinálni, ami ma divat?

- Nem... (nagyon nevet) Elmondok egy történetet. Erdős Péter, még a régi rendszer nagy lemezgyári mindenhatója valamilyen oknál fogva nagyon kedvelt engem. Talán azért, mert én is raccsoltam, mint ő... (megint nevet) Sokat jártam hozzá a Step korszakban, amikor már én voltam a zenekarvezető. Akkoriban Erdős kezében volt egyebek közt a törökbálinti stúdió is, s állandóan alkudoztam vele, hogy adja oda olcsóbban és ez tetszett neki. 1989-ben aztán felajánlotta, hogy legyek a Neoton Família billentyűse. Azt mondta, az akkori billentyűs-zeneszerző, Jakab Gyuri már fáradt, ráadásul lusta is, kell a vérfrissítés. Abban az időben ez nagyon komoly megkeresés volt. Komolyan elgondolkodtam rajta, mert egzisztenciálisan helyre tett volna. A Neoton akkor igazi pénztermelő műhely volt, rengeteg koncerttel, lemezekkel. Végül mégsem vállaltam el. Hazamentem, és azon gondolkodtam napokig, akarom-e a Jojó című számot játszani, vagy sem. Nem akartam, pedig az igazi "tömegzene" volt. Ez ugyanis már a Step vége felé történt, és már a saját együttesemnél sem tetszett minden dal, amit játszanunk kellett.

Legalább egy dalt mondj, amit utáltál! 

- Nem akarok senkit megbántani, de a Bel Ami című slágerünktől már a hideg is kirázott... Egyébként, amikor a Stepből tovább mentem az Okéba, ott levetkőztem azokat a berögződéseket, hogy csak olyan slágereket írjak, amelyek minden emberhez eljutnak. Akkor már nem akartam mindenkit kiszolgálni, minden elvárásnak megfelelni. De sosem azzal a tudattal írtam dalt, hogy egy adott szerzeménnyel mennyi embert akarok elérni. A dallamok jönnek valahonnan fentről. Kapom őket, megírom, és ennyi.

Hogyan tovább?

- Korábban említetted a spiritualitást. Ezen a téren vannak terveim. Kevesen tudják, de egy ideje reiki mester vagyok. Pár éve egy szabadegyetemre jártam, ahol transzlégzést is tanultam. Szeretnék embereket kezelni, meditációs zenéket írni. Tervezek továbbá olyan esteket, ahol nem csak zenélek, de beszélgetek is számomra érdekes emberekkel. Valahonnan tartok valahová, és tudom: a történet vége mindig jó. Még akkor is, ha közben néha rögös az út, és nagyon nehezünkre esik ezt elhinni.

szöveg: Sándor András