Hirdetés
  Nem minden celeb bulizik ma
  Bagi Iván évekig nem beszélt a nővérével

Szilágyi János megdöbbentő vallomása

2009. január 1., csütörtök 15:04

Élete talán legőszintébb és legmegdöbbentőbb interjúját adta Szilágyi János a StoryOnline-nak, új könyve a Kollégák megjelenése kapcsán. Brutális nyíltsággal beszél gyerekeihez, egykori feleségeihez fűződő kapcsolatáról, és arról, hogy harminc éve maga döntött arról, hogy ne legyen több gyereke...

Hirdetés

Az interjúnkat megelőző nap tettem le frissen megjelent könyvét, a "Kollégák" című interjú-gyűjteményt, s azonnal tárcsáztam. Kértem, hogy találkozhassak vele. Szilágyi ebben a kötetben - a címhez hűen - pályatársait szólaltatja meg. A legnevesebb riportereket, újságírókat faggatja Aczél Endrétől Havas Henriken és Kepes Andráson át Sebestyén Balázsig, vagy éppen Winkler Nóráig. Kíváncsi voltam, vajon hogyan viselkedne a szerző, ha akasztanák a hóhért. Vagyis ezúttal neki tenném fel azokat az intim, magánéletével kapcsolatos kérdéseket, melyek iránt ő is gyakorta érdeklődik. Állt elébe.

A fiával alig beszél, lánya régen elköltözött

Lehetek Veled nagyon őszinte?

- El is várom, hogy az legyél.

Nagyon zavart a storytv-s műsoraidban, hogy papírt használtál a képernyőn a kollégákkal történő beszélgetéseid során. "A Szilágyinak" minek a papír egy jó beszélgetéshez?

- Nézd, ötvenperces volt a műsor. Vannak olyan riportalanyok - vagy ha úgy tetszik, kollégák -, akik nyitottak, dől belőlük a szó, s még akkor is el tudnak mesélni egy történetet, ha csak annyit kérdezek, szereti-e a spenótfőzeléket. És akad olyan partner is, aki csak annyit válaszol, hogy igen, vagy nem. Ilyenkor, muszáj belenéznem a jegyzeteimbe, hogy tovább gördíthessem a beszélgetést.

Miket írtál a jegyzeteidbe?

- Leginkább idézeteket, amelyeket szeretek nagyon pontosan visszaadni. Egyébként, nem tudom, miért zavar ennyire a papír. Nagyinterjúknál világ-életemben használtam effajta segítséget, például a Kettesben című műsoromnál. Pláne a rádiós változatában, hiszen ott nem látták. De abban biztos lehetsz, hogy a jegyzeteim között nincsenek ott a "Jó estét kívánok, hogy van?" típusú kérdések. Mert másnak még azok is ott vannak. Te dohányzol?

Nem.

- És zavarna, ha rágyújtanék?

Dehogyis! Végül is Te vagy itthon? Csak nyugodtan!

- Akkor egy pillanat türelmet kérek, rögtön jövök, csak felszaladok a cigiért...

Miközben felmegy az emeletre, azon gondolkodom, vajon hány év munkája ez a pazar villa, ahol él.

Száz - mondja mosolyogva, miközben visszaül, immár cigarettával a kezében. - Egy élet munkája. De hozzá kell tegyem, 1997-ben óriási szerencsével jutottam hozzá.

Mennyiért?

- Harminc millióért.

És ezt meg is írhatom?

- Persze. Végül is újságíróként ülsz itt? Egy nyugdíjas BM-es lakott itt, akinek azt mondta az önkormányzat, vagy megveszi tőle a házat, vagy költözzön ki. Harmincmillióra értékelték az ingatlant. Tíz éven keresztül, részletekben kellett volna kifizetnie az összeg mindössze negyven százalékát, ám még ezt sem tudta vállalni. Azt mondta, ha adok neki ennyi pénzt, elköltözik. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy megveszem. A feleségemmel aztán helyrepofoztuk a házat, és az óta itt élünk. Nagyon szeretjük.

Ezt szereted a legjobban az összes eddigi lakóhelyed közül?

Ezt. De azt a házat is nagyon szerettem, ahol gyerekkoromban laktam a szüleimmel és a testvéreimmel. Az is itt volt Budán, az Endrődi Sándor utcában. Tudod, merre van?

Hogyne tudnám. Előkelő utca a második kerületben.

- Ma már igen, de annak idején, amikor még nem építették be az egész utcát, olyan volt, mint egy falu. És az épületet, ahol laktunk, villának hívták. Most azt mondanánk rá, házikó.

Gondolom, sok pajtásod szívesen cserélt volna veled, hogy ő is abban a "házikóban" lakhasson.

- Bizonyára. Bár annak idején nem értettem, hogy ha valamelyik szegénysorú osztálytársam feljött hozzánk, miért tátott szájjal néz körül. Számomra ugyanis természetes volt, hogy zongora áll a nappalinkban, és szép képek lógnak a falon, minthogy az sem zavart, ha én voltam valamelyik barátomnál, és láttam milyen sanyarú körülmények között élnek. Egyszobás lakásban laktak hárman, s az udvarra kellett menniük a WC-re.

Ezernyi kérdésem van még az életed különböző korszakairól, nem szeretnék leragadni a gyerekkornál. Az azonban érdekelne, mikor költöztél el otthonról.

- Ez elég bonyolult. A szüleim külkeresek voltak, és az átkosban is utazhattak különböző országokba, amikor azt mások egyáltalán nem tehették. Tizenéves kamasz voltam, amikor három esztendős kiküldetést kaptak Argentínába. A három gyerekük közül egyiket sem vitték magukkal. Ehelyett a szüleim különböző diákotthonokba, meg kollégiumokba helyeztek el bennünket. Én el nem tudom képzelni, hogy három évig magára hagyjam a kiskorú gyerekeimet. De apám kommunista volt, s mindez Rákosi idejében történt. A párt pedig nem szerette, ha az ilyen kiküldetésbe az egész családot elviszi az illető, mert tartottak attól, hogy kint is maradnak. Ez a három év mégis túlzás volt a részükről. Ráadásul, ha akkor magukkal visznek, ma angolul és spanyolul is beszélnék. Ezért ezt soha nem bocsátom meg nekik.

Ehelyett azóta is kizárólag egyetlen nyelven beszélsz, magyarul.

- Ez az én nagy keresztem! Súlyos teherként cipelem magammal, amíg csak élek. Ne tudd meg, milyen lehetőségeket hagytam ki emiatt. Pedig próbálkoztam én mindennel, a legkülönfélébb intenzív tanfolyamokra is elmentem. Legalább százszor nekifutottam az angolnak, mire rájöttem, hogy egy anti-talentum vagyok, aki tökéletesen be van oltva a nyelvek ellen. Ha külföldön járok, s a szálloda recepcióján meg akarok kérdezni valamit, negyvenszer végiggondolom a mondatot, mire meg merek szólalni. Tudom, hogy szörnyű, de ez van.

Hogy érzed, ha a fiadat és a lányodat kérdezném, ők milyen vétkeidet róhatnák fel neked utólag? Elsősorban a fiadra gondolok, hiszen soha nem tagadtad, hogy olyan "semmilyen" a viszonyotok.

- Nehezet kérdezel, bár a fiam esetében nincs lelkiismeret-furdalásom. Ő az első házasságomból született, Géczy Dorottya színésznő az édesanyja. Dorlival már azelőtt megromlott a kapcsolatunk, hogy a fiam megszületett. Sokkal korábban ott kellett volna hagynom, de gyenge voltam. Aztán amikor állapotos lett, elvettem feleségül. Azt hittem, attól fogva megoldódik az életem, mert Dorli hihetetlen rám telepedése majd átmegy a fiamra. Ez így is lett, de átcsapott a másik végletbe. Úgy nevelte a gyereket, hogy rossz volt nézni. Aztán történt egy megrázó eset. Épp az esti fürdetés idején szakadt el nálam a cérna, és elkezdtem kiabálni a feleségemmel. A fiam sokkot kapott az ordibálástól Ez volt az a pont, amikor mindketten beláttuk, hogy mennem kell, és visszaköltöztem anyámhoz. Igaz, abban maradtunk, hogy adunk egymásnak háromhónapnyi időt, amíg mindketten lenyugszunk, de már másnap megírtam a levelet, hogy soha többet nem megyek vissza. A feleségem ezek után nem engedett a fiam közelébe. Hosszú, elkeseredett próbálkozások következtek. Látni akartam a gyereket, szerettem volna, ha én is részt vehetek a nevelésében. Dorli azonban ott tett be nekem, ahol tudott. Elmebeteg időszak volt. Csak egy példa a sok közül: kitalálta, hogy életveszélyesen vezetek, ezért soha nem mehettem autóval a gyerekért. S erről még bírósági végzést is szerzett. Egy ideig kétségbeesett harcot folytattam a láthatásért, aztán feladtam. Évekig nem mentem a közelükbe sem. Ezért sem alakult ki igazi apa-fiú kapcsolat közöttünk.

És mi van most?

- Semmi. Néha találkozunk és beszélgetünk erről-arról. 

A lányod, mint mondtad, Amerikában él. Vele sem lehet túl szoros a viszonyod?

- Nem is akarom magam becsapni azzal, hogy ugyanolyan közel állunk egymáshoz, mint annak idején, amíg itthon volt. Egyébként, ha Magyarországon élnének, sem lehetnénk olyan meghitt kapcsolatban, mint kiskorában, hiszen egy felnőtt nőnek már nem az apja a legfontosabb, hanem a férje és a gyerekei. És ez így is van rendjén.

Nekem is van egy kislányom, tisztában vagyok vele, milyen szerelem alakulhat ki apa és lánya között. Hogyan élted meg, hogy Amerikába költözött?

- Nehezen. Amikor a második feleségem húsz évvel ezelőtt közölte velem, hogy Amerikába szeretne férjhez menni, de vinné a gyereket is, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Egyrészt örültem, hogy a lányom az Új Világban fog élni, s oda fog iskolába járni, másrészt nagyon szomorú voltam. Alá kellett írnom egy papírt, hogy elengedem. Bevallom, amikor eljöttem a találkozóról, elbőgtem magam az autóban. Akkor fogtam föl, hogy elveszítettem a lányomat.

Gyakran elsírod magad?

- Nem mondhatnám, de ha ez megtörténik, akkor engem lep meg a legjobban, mert olyan váratlan helyzetekben fordul elő, hogy például egy kutya valami bolt előtt kikötve, reszkető testtel várja a gazdáját. Nekem pedig párás lesz a tekintetem. A fene érti.

Műtéttel tetette magát meddővé - Feleségével 22 éve nem alszik együtt

Minden házasságodból született gyereked, csak a harmadikból nem.

- Nem véletlenül, ugyanis még 1974-ben elköttettem magam. Úgy gondoltam akkor, két gyerek már bőven elég, s az esélyét sem adtam meg a harmadiknak, negyediknek.

Megbántad később?

- Dehogy bántam! Györgyit, a harmadik feleségemet azonban valószínűleg bántotta. Noha már rögtön, a megismerkedésünk után elmondtam neki, hogy nem lehet gyerekem. Igazából soha nem beszéltünk róla, de pontosan tudom, hogy nem volt egyszerű elfogadnia a döntésemet. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, ha gyerekünk született volna, már régen nem élnénk együtt.

Ehhez képest 22 esztendeje együtt vagytok, bár nem közös ágyban. Jól tudom?

- Igen, mert ezt soha nem titkoltam. Áruld el, mi jó az együtt alvásban? Először egyébként Györgyi is ilyen furcsán nézett rám, mint Te. De most már semmi pénzért nem tudnám rávenni, hogy velem aludjon, mert rájött, mennyivel jobb külön. Komolyan kérdezem tőled, mi előnye van az együtt alvásnak? Az ég-világon semmi. Györgyi például csak úgy tud elaludni, ha megy a tévé, én ilyenkor olvasok. Meg is őrülnék, ha a vibráló képernyőt bámulva kellene elaludnom. De ez csak egy példa a sok közül. Attól még ugyanúgy szeretem a feleségemet és ugyanúgy tudunk bármit csinálni, annak ellenére, hogy nem egymás mellett hajtjuk álomra a fejünket. 

Evezzünk kicsit más vizekre. Szilágyi Jánost évtizedek óta a legrámenősebb riporternek tartja a szakma. Mit gondolsz, mitől vagy Te a legbátrabb, a legvagányabb riporter? 

- Talán attól, hogy olyan dolgokat is mindig szóba hoztam, amitől mások esetleg ódzkodtak. Soha nem felügyeltem magam, nem gondoltam át a kérdés feltevése előtt, hogy ehhez vajon mit fog szólni az illető. Tehát ha például a beszélgetőpartnerem megindító szavakkal ecsetelte a felesége iránti gyengéd érzelmeit, akkor én nem haboztam megkérdezni, hogy: "Akkor miért veri rendszeresen az asszonyt?" Ugyanis tudtam, hogy ezt teszi.

Volt, hogy nem válaszoltak?

- Nem nagyon. Pedig máig nagy vágyam, hogy egyszer valaki adás közben álljon fel székéből és hagyjon ott.

Turkálhatok egy kicsit a zsebedben?

- Mire gondolsz?

Folyton azt hangoztatod, ma már nem pénzkérdés számodra a munka, hiszen van annyi tartalékod, amiből jó színvonalon megélj. De honnan ez a tartalék?

- Volt egy időszak, amikor nagyon jól kerestem. Tévéztem és rádióztam egyszerre, közben rengeteget hakniztam, szóval jól ment.

Mit jelent az, hogy "nagyon jól kerestél"? Mégis, mennyit?

- Volt egy időszak, amikor a Magyar Televízióban egyszerre csináltam a Showbálványt, meg a Kettesben című műsorokat, ráadásul éjszaka egy telefonos műsort is vezettem. Az maga volt az aranykor, mert 2-3 milliót kerestem havonta.

Vajon miből él most?

Miből élsz azóta?

- A megtakarításaimat befektettem egy olyan portfolióba, amelyet egy komoly cég kezel. Bízom bennük, és joggal, mert magasabb nyereséget produkálnak, mint bármelyik bankkamat, és ebből elfogadhatóan meg tudok élni. Ezekhez jönnek még az alkalmi munkák: újságok, időnként tévék, és különböző kerekasztal beszélgetések, amelyekhez felkérnek műsorvezetőnek.

Magas Szilágyi János ára?

"Fogalmam sincs, mi a "magas", de olcsón nem megyek el. Ha valaki végképp nem akar annyit fizetni, amennyit kérek, akkor azt mondom: inkább elvállalom ingyen. Viszont soha nem felejtem el hozzátenni, ha így is kellek, azt azért mindenhol elmesélem majd, hogy ezektől egy fillért sem fogadtam el, mert ahhoz túl keveset kínáltak.

Említetted, hogy magazinokba is írsz.

- Rendszeresen, ugyanis divatba jöttem. Neves magazinok kérnek fel, hogy közéleti emberekkel készítsek 14-15 flekkes nagyinterjúkat.

Visszaküldöd nekik a cikket, miután megírtad?

- Ha lehet, nem. Már amikor elindítom a magnót, figyelmeztetem őket, csak olyat mondjanak, amit meg is írhatok. Nyugaton sincs ez másképp, utána néztem az ottani szokásrendeknek. Például, ha egy sztárszínész és az újságíró haverja ülnek a medence partján, és azt mondja a riporter, hogy most jól gondold meg, mit mondasz, mert újságíróként vagyok itt, akkor a sztárszínész később ne csodálkozzon, ha megjelennek a mondatai. Persze tudom, hogy ez se könnyű, mert az ember hamar megfeledkezik arról, hogy egy diktafon közben veszi a szavait.

A nemrég megjelent, "Kollégák" című könyved voltaképpen a Story Tv-n futó interjúsorozatod írott változata. Miután elkészültél a felvett beszélgetések cikkeivel, megmutattad az érintetteknek?

- Mindössze ketten akarták megnézni az írott interjút, de egyikőjük sem javított bele.

Mi alapján válogattad a kötetbe került beszélgetéseket?

Harminchét beszélgetés hangzott el a tévés sorozatban, de a könyvbe - a kiadó kívánsága miatt - csak huszonhét kerülhetett be, így kénytelen voltam tízről lemondani. Nem volt könnyű feladat a válogatás, mert egyrészt tudtam, hogy akik kimaradnak, megbántódhatnak, másrészt fogalmam sem volt, miféle szempontok szerint válogassak. Végül azokat hagytam ki, akikkel túl sokat "szakmáztunk" vagy a többihez képest egyszerűen unalmasabbak voltak.

Volt-e olyan kolléga, akiben csalódtál a felvételt követően?

Az ember csak magában csalódhat, mert véleményem szerint egy interjú érdekességéért mindig a riporter a felelős. Nem szeretem azokat a kollégákat, akik egy jól sikerült beszélgetés után azt mondják: "Na, mit szólsz, milyen jó interjút csináltam". Ám ha érdektelen, unalmas a párbeszéd, akkor arra hivatkoznak, hogy gyenge volt az interjúalany. Mellébeszélt, nem volt őszinte, és így tovább. Így hát senkiben nem csalódtam, ellenben néhányszor én nem voltam túlzottan jó formában.

Szerettél a kollégákkal beszélgetni?

Igen. Különös élmény volt számomra "hivatalosan" beszélgetni azokkal a - nevezzük így - szaktársaimmal, akiket különben így-úgy ismerek, de inkább csak úgy. Távolról, futólag, éppen hogy. Igaz, akad köztük egy-két közelebbi barátom is, de azokkal sem váltottam soha olyasmikről szót, mint ezekben az interjúkban. Így aztán mindenkiről megtudtam olyan dolgokat, amire előtte nem is gondoltam volna.

Ötvenegy évvel ezelőtt, 1957-ben kezdted a pályát. Nem nehéz kitalálni, hány éves lehetsz.

- Nem is titkolom. 72 éves vagyok.

Zavar az idő múlása?

Nem különösebben. Inkább érdekes élményként fogom fel a vénülés folyamatát. Érdeklődve figyelem a testem változásait. Hat évvel ezelőtt még felfutottam a Hármashatár-hegyre, ma már csak gyorsan megyek, mint egy gyorsgyalogló. Nyilván lesz majd olyan korszak is, amikor már csak sétálni fogok.

 

 



Szöveg: Sándor András

Szilágyi János megdöbbentő vallomása

Story Női Extra
Tévéműsor
00:30 Rejtjelek
Hirdetés
Hirdetés

Sikertelen kapcsolódás
 
  • polc.hu
  • Online ár:
  • Ft
  • Eredeti ár: Ft
  • % megtakarítás
További könyvajánlatok:
  • Online ár: Ft
  • Online ár: Ft
  • Online ár: Ft